Angyalföld története 1

1. A kezdettől a római uralom bukásáig.

2. A római uralom bukásától a magyaroknak hazánkba jöveteléig terjedő kor

Budapest, Párta köz 6.

1. A kezdettől a római uralom bukásáig:

Történelmi kutatások eredményei igazolják, hogy az ember mindig az olyan területeket, helyeket kereste, kutatta, ahol a természet maga gondoskodott alkalmas búvóhelyekről és bőséges táplálékról. Csoportokban csak ott települtek le, ahol a természet embert eltartó energiái összpontosultak. Községek, városok keletkezése, kialakulása legtöbbször természeti, gazdasági, közlekedési, szociológiai és egyéb erőtényezők, vagy történelmi események eredményei.

Angyalföld is helyzeti energiáinak köszönheti kialakulását. A Duna mentében vándorló, közlekedő népek előbb, mint átkelésre alkalmas pontot keresik fel, majd a természet nyújtotta helyeket használják búvóhelyül, védelem céljából, később pedig az egymást támogató természeti és emberi átalakító erők teszik állandó letelepülésre alkalmas területté.

Hogy mikor vált Angyalföld letelepülésre alkalmassá, vagy kik voltak első letelepülői, az még egyelőre kideríthetetlen. A történetkutatás szempontjából egyébként is oly kicsiny a területe, hogy történelme csak azokat érdekelheti közelebbről, akik Angyalföldet, mint szülőföldjüket, lakóhelyüket tekintik és szeretik.

Múltjának felderítése azért is nehéz, mert az elődök maguk után kevés nyomot, emléket hagytak. Nem gondolkodtak úgy, mint Egyiptom őslakói, akik a földet pusztító tűz és víz megsemmisítő erejét az égi jelekből kiolvasva, hét hatalmas oszlopot emeltek, amelyekre felvéstek minden tudást és történetet.

így tehát múltjának felderítése céljából előbb általános történeti eseményeket kell felújítanunk, majd Budapest történetét tárgyaló műveket áttekintenünk.

Egy bizonyos: hogy amint Európa földjén az ember megjelent, a Kárpátok koszorúzta Duna-Tisza síkját is felkereste.

„Európa közepén, Észak és Dél, Kelet és Nyugat átjáró kapujában, ahol mindenkor bőségesen akadt, ami az élethez szükséges: víz (forrás, folyó és patak), a növény-és állatvilág gazdag tenyészete, a hegyek értékes kövei és ércei. Ehhez járult a természetadta védelem, mit a hegyek barlangjai nyújtottak hajdan az egyes embereknek s a hegységek bástyái később a népeknek. S a természeti kincsekhez járult a kedvező éghajlat, mely előmozdítója a testi és szellemi erők kifejlődésének: és a védett helyzet mellett a könnyű megközelíthetőség, mely lehetővé tette a kultúra vívmányainak átvételét és terjesztését.

Az ókor népei hazánk földrajzi viszonyairól keveset mondtak. Herodotos (Krisztus előtt 484-424) görög történetíró tett először említést Magyarország hajdani területén lakó, békés természetű, trák eredetű agathyrsasokról, kik állítólag a Maros mellékén laktak. Előző történeti feljegyzések hiányában is állíthatjuk, hogy még előttük is laktak, jártak hazánk területén különböző eredetű népek, mert történelmi ásatások és leletek, az európai civilizáció minden korszakát bizonyítják hazánk területén.

Kr. e. a IV. század közepe táján a Fertő-tó mellékét illyr-kelta törzsekhez tartozó boiok, a Dráva-Száva közét skoidiskok, a Dunántúl területét a kelták nyugati eravisk ágához tartozó népek lakták.

A kelták Ázsiából való bevándorlása Nyugat-Európába a Dunán felfelé történt. A Duna a keltáktól nyerte (Danubius) nevét. Ők alapították a mai Óbuda környékén Ak-ink (bő víz) városát, melyet a rómaiak korától Aquincumnak ismerünk. Hogy Ak-ink városában megtelepült kelták Angyalföld területén megfordultak, azt egy 1925-ben feltárt leletből feltételezhetjük. Ak-inkből Angyalföldre átkelni még abban az időben sem volt lehetetlenség, bizonyítja ezt az ősrégi Békásmegyer és Káposztásmegyer közötti, még máig is alacsony vízállású Duna meder.

1925 márciusában, a Rákospatak fölött, a Béke-úttól keletre, házalapozási munkálatok közben, Antony János napszámos a felszíntől vagy egy méternyi mélységben aranytárgyakat talált. Titokban ezeket értékesíteni igyekezett, de meglopták s így vált a lelet ismertté. A nagyértékű és hazai viszonylatban egyik legjelentősebb aranylelet kalandos utakon és a rendőrség segítségével juthatott méltó helyére, a Nemzeti Múzeumba. A lelet egyik legértékesebb darabja (füles csésze) ismeretlen módon a londoni Britisch Múzeumba került. Tompa Ferenc leírásából tudjuk, hogy a lelet 22 darabból állott, melyből három aranycsésze, egy aranytál és tizennyolc kisebb-nagyobb tárgy (aranygömbök, aranyspirálok és aranygombok) mintegy egy kilogramm súlyban.

- 1925-ben Angyalföldön talált aranyedények -

A lelet darabjai ornamentika és forma szerint egységes kiképzést mutatnak s valószínű, hogy egy készlethez tartoznak és halstatti korúak. Ha ezt a nagy értékű leletet nem is a kelták rejtették el, akkor is azt bizonyítja, hogy Angyalföldön már a legrégibb időben is jártak, sőt laktak emberek.

A kelták birodalma Kr. e. az első században hanyatlásnak indult. Az Erdélyben lakó dákok állandóan szorongatták, kik egy időben területeiket Vác és Esztergom vidékéig is elnyújtották. Ugyanebben az időben az ország északnyugati részén a markománokkal rokon származású quad törzsek települtek le, akik csakhamar virágzó kultúrát teremtettek.

A Duna-Tisza közén ezen időben a szarmata fajú, nomád jozigok éltek, germán és kelta népek társaságában, kik a nyílt harcokat kedvelték. A jazigok kóborlásainak a római tartományok szabtak határt s így tanyáik védelméről kellett gondoskodniok. Tanyául a folyók áradásos, mocsaras, fűzzel benőtt, úttalan helyeit választották. Egye& törzseik szállásaikat nagy kiterjedésű földsáncokkal vették körül. Ezért nem lehetetlen, hogy Angyalföld mocsaras, fűzzel, bozóttal benőtt térségein nem egyszer ütöttek tanyát, amelyeket - mint később látni fogjuk - sok helyen sáncoknak is beillő futóhomok dombok védtek.

Kr. u. 16.-ban a kelta törzsek által lakott Pannóniát a rómaiak hódították meg. Pannónia meghódításával a római világbirodalom határa a Dunáig terjedt, melynek hadászati jelentőségét a császárok, mint Vespasianus, Trajanus, Marcus Aurelius, Septimus Severus fel is ismerték és ezért partjait a be-betörő barbárok ellen megerősíteni igyekeztek. így lett a kelta Ak-ink helyén Aquincum Vespasianus (Kr. u. 9-79) alatt légió táborrá, majd Hadriánus (76-138) császár alatt nmnicipiunimá (kézzel hódított területté), végül Septimus Severus (146- 211) alatt coloniává, vagyis gyarmattá.

(Colonia csak az a város lehetett, melynek lakói mind, vagy túlnyomó számban római polgárok voltak. Azok a helységek, melyeknek lakossága a rómaiakhoz hozzásímultak, municipiummá lehettek, de adót fizettek. Mindkét fajta helyiség egyúttal autonóm jogokkal is rendelkezett.)

A császárok előrelátása hasznosnak bizonyult. A második század második felében (164 és 166 között) a mavko-manok és qaadok a római határok ellen törtek, a gót, germán és dák törzsekkel, majd 168-ban a jazigokkal szövetkezve és egyesülve, Macrinus seregét legyőzték s a Duna mellett fekvő várakat elfoglalták. Marcus Aureliusnak csak 175-ben sikerült döntő csatát vívni az egyesült barbárok felett. A barbárokkal kötött béke szigorú volt. így például a jazigoktól a Dunán való hajózás jogát is elvették a rómaiak és megkövetelték, hogy a Dunától 76 római mérföldre vonuljanak vissza (Ki tud bizonyosat? A jazigok nem ebben az időben vonultak-e el Angyalföld területéről?). A legyőzöttek nehezen nyugodtak meg, mert csak Probus császárnak (276-282) sikerült őket lecsendesíteni. Diocletiánus (284-305), a hírhedt keresztényüldöző alatt, Pannónia teljes nyugalmat élvezett. A nyugalom és béke idején a quadok és szarmaták nem egyszer tettek szolgálatot a rómaiaknak. A szerződéseket a barbárok igyekeztek betartani, de azt a rómaiak maguk szegték meg azzal, hogy quad területeken erődöket építettek. Ekkor épülhettek az Esztergom melletti Salva, a Vác vidéki Cirpimanslo és Aquincuminál szemben fekvő Transaquincuni nevű castrumok, megerősített helyek (erőd, hídvár, hídfő).

Julianus (361-363) római császár, utóda FI. Jovianus, kit a római párt kiáltott ki császárrá, alig egy évi uralkodás után meghalt és így a tisztekre került a császár-választás sora. A tisztek a pannóniai (Cibalae) születésű Valentiniánust, a testőrség tribusát választották meg császárrá, akit nagy fénnyel éppen Aquincumban koronáztak császárrá.

Valentinianus (321-376), mint katona elsősorban arra törekedett, hogy a bomladozó római birodalom nyugalmát biztosítsa a germánokkal szemben. Az elnéptelenedő vidékekre gótokat, szászokat, alemánokat telepített, sőt a légiókat is ezekkel egészítette ki. A Rajna és a Duna vonalát védőművek láncolatával, castrumok építésével biztosította, sőt a szövetséges barbárok területein „Trans in Barbarico“ is erődöket emelt, amellyel a barbárokat ismét felingerelte. Ehhez járult, hogy Pannóniának egyik erőszakos parancsnoka, uralkodójukat, Gabiniist, barátságos ebéd után, kíséretével együtt legyilkoltatta. A quadok szomszédaikkal együtt fegyvert ragadtak és áttörtek a határvonalon. Várat nem ostromoltak, hanem a nyílt helyeket dúlták fel s az aratás idején, a munkával elfoglalt embereket és barmokat elfogták. Az ellenük küldött két római légiót is sikerült visszaverniük.

Valentinianus, hogy a quadokat megbüntesse, Carnun-tumban, ahol éppen nyaralt, sereget gyűjtött, annak egy részét a quad föld pusztítására küldte, másik részével ő maga Aquincumhoz sietett. 375-ben a Dunán hidat veretett s átkelt Transaquineumba. Innen Vácnak vette útját, ahol a megrémült quadokat megtámadva lemészárolta, hajlékaikat felgyujtatta s veszteség nélkül, Transaquincu-mon át, Aquincumba tért vissza. így írja ezt meg Ammianus Marcellinus (IV. század) a császárság hivatalos iratában, a „Noticia dignitatum“-ban.

A rómaiak táboraikat (castrum) legszívesebben sík területekre építették, mert így a körülöttük épülő városaik szabadon terjeszkedhettek. A magaslatokat, hegyeket, mint terjeszkedésre alkalmatlanabb területeket, kerülték. Aquincumot a Duna balpartja felől is egy ilyen táborhely, centrum védelmezte, melyet Transaquincumnak (Contra-aquincumnak, Transancinconak, Contrancinconak) neveztek. Transaquincum létezéséről Ammianus előbb említett munkájából szereztünk tudomást. Nyomaira a XIX. században bukkantunk.

Óbudai római maradványok és Transaquincum

A Vizafogóban 1815-ben szántás közben különböző római korbéli épületköveket találtak „Vicentia“ nevű felírásokkal, de ezek nagyobb érdeklődést nem keltettek. Harminchárom év múlva, 1848-ban, az akkor uralkodott nagy izgatottsággal fogtak a Rákos torkolata táján egy kiemelkedő dombra sáncolások építéséhez, talán egy battéria számára. A forradalom nálunk sem volt tekintettel arra, hogy klasszikus földbe vágja a kapát. Paur Iván archeológusunk szerint „1848. évi november 28-án itt a munkába vett sáncolás alkalmával egy négyszögletű római erőd alapfalait fedezték fel és e romok épentartása a sáncolási munkálatokkal akkor összhangzásban nem lévén, fájdalom, elpusztultak, - vagy legalább csak igen kis részük került ismét föld alá“.

Az 1848. év minden mozgalmassága mellett is igyekeztek felmérni a római castrumot. Leírásával Haliczky, Paur és Zsigmondi foglalkoztak. Az egyes leírások között kisebb-nagyobb eltéréseket találunk, de ezt valószínűleg a kutatások, feltárások közötti időkülönbségek (1820-1848-1870) okozták. Ezek ellenére is megállapítható, hogy ez a római erősség körülbelül egy katasztrális hold területű, négyszög- vagy tégla alakú, vastag falakkal megerősített várszerű építmény volt, melynek belső oldalain oszlopokon nyugvó, tornácszerű építmények vonultak végig. Ezek a fedett tornácok kétféle célt is szolgálhattak, részben az ott tartózkodó katonaság elszállásolását, részben az élelem raktározását. Az erősséget körülvevő falakban lőrések is voltak. A tornácot tartó oszlopok dachsteini mészkőből faragottak és csinosak voltak.

Transaquincum katonai jellege mellett több lelet tanúskodik. Az itt talált téglák elég nagy számán, a II. légió bélyegeit találták. Igaz ugyan, hogy Quadriburgium és Vincentia felírással is találtak téglákat, amelyekről egyes archeológusok azt tartják, hogy ezek kisebb római castellumokból, Transaquincum közelében fekvő fiók-eastellumokból származnak.

Transaquincum katonai erőssége mellett bizonyít Paurnak felfedezése, amely szerint egy feliratban Svetrius Sabinus legátus Augusti propraetore örökítette meg házát a hazai istenek iránt, kik őt hadjáratában megsegítették.

Ugyanabban az évben még egy feliratot találtak „Silvanus Silvestris" istennek szentelve, amelyet a Transaquincumban állomásozó cohors parancsnoka állíttatott fel. A megállapítások szerint Transaquincumban egy cohors (zászlóalj) rendes gyalogság, egy cohors könnyű lovasság (auxilia vigilum) és egy zászlóalj rendes lovasság (stableum) állomásozott. A lovasság elhelyezéséből következtethetjük, hogy Transaquincum a pesti parton feküdt s ez volt a főbb castellum, míg Quadriburgium és Vincentia kisebb, valószínűleg szigeteken fekvő erősségek voltak, egy-egy zászlóaljnyi gyalogsággal.

Transaquincum helyén és környékén (Köszörüsárok) több kézi malomkövet találtak. Ezek a malomkövek végeredményben arról tanúskodnak, hogy Transaquincum is vízzel volt körülvéve (ezt a feltevést a hydrogeológiai térkép bizonyítani is látszik), ahol télvíz idején, amikor a jég a Dunán zajlott, a katonaságnak magának kellett gondoskodnia a gabona őrléséről.

Transaquincumtól nem messze volt egy malom, az úgynevezett ördögmalom (császármalom), amelyről történet íróink megemlékeznek.

Salamon nézete, hogy az Ördögmalom, mely a mostani Váci út 109. sz. háztól nem messze feküdt a Rákos-patak mellett, nemcsak Transaquincumot, hanem a környék egyéb castrumait is ellátta őrleményeivel.

Transaquincum és liók-castellumaik megszűnéséről a történetírók nem emlékeznek meg. Valószínű, hogy a rómaiaknak Pannóniából való kivonulása után, az ellenséges barbárok, az elszenvedett sok vereségért, a rómaiak által emelt erődítményeket feldúlták és rombadöntötték. Ez lehetett a sorsa Transaquincumnak és fiók castellumai-nak is. A lerombolt falak és egyéb emlékek pusztításában az idő vasfoga és a Duna áradásai egyaránt közreműködtek: de feltehető, hogy köveit, tégláit a környéken megtelepülők az építkezéseiknél fel is használták. A Transaquincumot körülfogó folyómedret a Duna hordaléka töltötte fel, maradványait ugyancsak a Duna homokja és iszapja tüntette el. Az utolsó romoknak a kegyelemdöfést az 1877-78. években

épített vizafogói-gát adta meg. A töltési munkálatok vezetőinek a romok és a rájuk lerakódott homokdombok útban állottak, másrészt alkalmas anyagul szolgáltak a gát töltéséhez.

Az előzőkből megállapíthatjuk, hogy Angyalföld hajdani területének egy része, a Vizafogó és a Rákospatak közötti része, a rómaiak idejében települési helyül, illetve katonai erősségül szolgált. Egy bizonyos, hogy az erősség közelében, mint mindenütt szokásos volt, markotányosok is laktak. Hogy bővebb és részletesebb adatok nem állanak rendelkezésünkre ebből az időből, annak a népvándorlások pusztításai és az említett gátépítési munkálatok az okai. Valószínűtlen, hogy a jövőben valaha is részletesebben feltárják Transaquincum nyomait, mert a védgátat aligha fogják szétbontani csak azért, hogy a római idők történetét és emlékeit feltárják és megismerjék.

2. A római uralom bukásától a magyaroknak hazánkba jöveteléig terjedő kor: történetéből Angyalföldre vonatkozólag még az előzőknél is kevesebbet tudunk. A római világ és műveltség, majdnem a népvándorlás kezdetével egyidőben dőlt össze. Dáciát, a rómaiak Duna, Tisza és Dnyeszter közötti provinciáját - hunok elől menekülő nyugati gótok árasztották el. Magyarország területét pedig, az V. század közepe táján, maguk a gótokat űző hunok, Attila vezérlete alatt kerítették hatalmukba.

Anonymus, Béla király névtelen jegyzőjének „Gesta Hungarormríi című krónikájában, melyet történetíróink nem fogadnak el teljesen hiteles kútforrásnak, Attiláról a többek között ezt írja: „... királyi lakot alkotta magának a Duna mellett a hév vizek (a mai Császár fürdő tájéka) fölött és minden régi műveket, melyeket ott talált, megújíttatta és igen erős kőfallal megépíté, melyet magyar nyelven Budavárnak, a németek pedig Eczelburgnak neveznek". Budavára a rómaiak települési helyén, Aquincum

környékén épült fel. Ha elfogadjuk, hogy a Megyeri-rév - minden időben - a sekély Duna meder következtében, egyik legfontosabb átkelési pont volt a Dunán, feltehetjük, hogy a hunok, ' akik bizonnyal még Transaquincum romjait is megtalálták, Angyalföldön nem egyszer megfordultak. Lehetséges, hogy néhány közülük itt le is telepedett, amikor vizeinek halbőségét, állatgazdagságát és átkelési pontjainak fontosságát felismerte.

A hun birodalom megszűnésével hazánk területén s így valószínű Angyalföld területén is, a népek egymást váltották. A hunokat a keleti gótok követték. Ezeket a velük rokon, germán eredetű gepidák, majd herubok követték, akiknek uralma csak ideig-óráig tartott. A VI. század közepe táján hazánk földjén a longobárdok és az avarok osztoztak. A longobárdokat néhány évtized után az avarok kiűzték. A mongol népcsalád török-tatár ágához tartozó, harcias és vitéz avar törzsek, mintegy harmadfélszáz évig (568-803) tartó uralma alatt gyűrű alakú földváraikból vezették tervszerű hadjárataikat a szomszédos népek ellen. Ilyen avar telep nyomait, a nem messze fekvő szentendrei határban is megtalálták s így feltételezhetjük, hogy a Megyeri-révet használták az avarok is, ami azt jelenti, hogy Angyalföld területén sokszor megfordultak. Történetkutatóink nem említik, hogy Angyalföld területén avar emlékeket találtak volna, de a Rákos-patak felett és mellett elhúzódó dombsorok és jégaszaló területek sáncszerű alakja nekik is feltűnt.

Az avar birodalmat a frankok döntötték meg 803-ban, amely időtől hazánk nyugati része a honfoglalásig, az ő uralmuk alatt állott. A frankok által meghódított avar törzsek felvették a keresztény vallást és teljesen beolvadtak a szomszédos népek közé. A történelem felemlíti, hogy a frankok birodalmának határszélén szervezett két határ-grófságtól keletre szláv törzsek tanyáztak. A történelmi kútfők állítják, hogy a honfoglaló magyarok Pesten szláv népet találtak.